Térey János: Boldogh-ház, Kétmalom utca. Egy cívis vallomásai
Térey János memoárja a szerző korai, váratlan és hirtelen halála miatt befejezetlen maradt. Elkészült és meg is jelent jónéhány fejezete, a kötetben beláthatóvá válik a szerkezete, íve, de éppen innen látszik az opusz töredékessége, helyenkénti vázlatossága. Az életművel nagyon is szoros kapcsolatba hozható építészeti-térszemléleti analógiával élve létrejött nemcsak egy tervrajz, hanem egy szerkezetkész építmény, egy „ház” is, amelynek viszont nem minden helyisége épült ki, nem mindegyikbe léphetünk be, s egyikről-másikról csak sejthetjük, hogy milyen lehetne. Ez az önéletrajzi, család- és várostörténeti mű nem romnak épült, mint A Pál utcai fiúk „műromja”, de a „saját múlt […] rommá válásá”-ról (104.) szól, és befejezetlen romszerűségében – egy sajátos öntükröző funkciót felvéve – óhatatlanul a múlt és a másik hozzáférhetetlenségének, az emlékezés és az archiválás határoltságának példaértékét is nyújtja.
A projekt – mint Téreynél majd mindig – nagyívű: az önéletrajz mintegy kétszáz évre visszanyúló családtörténettel kereteződik, s mindez várostörténetté, a cívis parasztpolgárság nehéz boldogulásának és megtöretésének, hanyatlásának tablójává válik. A középpontban az önmaga önállóságáért küzdő, az önmaga egyediségét kereső (önmagát „fölépítő”) főhős-elbeszélő áll, aki a városi-családi hagyomány tüzetes föltérképezésével és elmélyült megértésével tesz kísérletet az elkülönböződésre, a leválásra. Nem véletlen, s nem is puszta ötlet tehát az alcím (Egy cívis vallomásai) Márai-allúziója: ahogy a kassai polgár-, úgy a debreceni cívis-leszármazott is csak úgy szabadul, ha nem megtagadja, hanem magában átdolgozva (emlékezve-felejtve-megválogatva-újraformálva) örökíti tovább, s teszi felszabadítóan termékennyé azt a kultúrát, amelyből vétetett. Hogy mennyire foglalkoztatta/foglalkoztatja a magyar irodalmat a szociokulturális meghatározottság és a szabadság, a függőség és a függetlenség, a nevelés és az önnevelés kérdése, azt jól mutatja a nemzetség-, család- és ún. aparegények újabb sorozata Oravecz Imre A rög gyermekeitől és Nádas Péter Világló részletekjétől Vida Gábor Egy dadogás történetén és Bereményi Géza Magyar Copperfieldjén át a Boldogh-ház, Kétmalom utcáig.
Ezek sorában Térey János művének egyediséget az a sajátos diskurzív és modális összetettség ad, ami az adatolás történetírói-szociografikus módszertanát/írásmódját az érzelmi/érzéki mozzanatok megörökítésével és a hangnemi komponens variabilitásával, valamint néhol a szószintű jelentésképződés és a bemásolás irodalmi effektusaival ötvözi. Az elbeszélésszervezés komponensei közül a jelenetezés csak ritkán fordul elő (a dialógusok, replikák hiányára, az ábrázolás helyett „téreyül” megírt elbeszélésre reflektál is a memoáríró: 383.), többnyire egy stilárisan kevéssé ékített, de hangnemi-hangulati tekintetben különböző regiszterek között mozgó nyelv, vagyis egy nem egészen szenvtelen krónikási hang „szólal meg” a kötetben.
A modális összetevők, az érzelmi relációk közül a gyász jelenléte a legmeghatározóbb. A kötet briliáns, kevés eszközzel is megrendítő hatású nyitófejezete (Apám karácsonya) azt a minden Szenteste délutánján megismétlődő családi szertartáseseményt idézi föl, amint a szülők és a gyermek-főhős megemlékeznek a debreceni Köztemetőben Anikóról, a csecsemőkorában elhunyt nővérről. Az elsőszülött elvesztésének tragédiája maradandó sebet ejt a szülőkön, de a kisfiún is, aki egész életében viselni kénytelen a halál árnyékának (közelségének, mintegy rokonságának) ezt a súlyát. Végzetes, hogy mindezt megértelmesítve ehhez a pótlólagosság érzetét kapcsolja („Tudtam, hogy ha a szüleim nem veszítik el Anikót, én sohasem születtem volna meg.” 11.; „Kamaszként arra is rájöttem, hogy Anikó tulajdonképpen nekem segített megszületni a halálával, így vált az ő halála az én életem eseményévé.” 30.), miáltal nem csak a szülei, főként a mindent ismételve pótolni/megőrizni igyekvő, s ebben mindig kudarcot valló apa (lásd az abszurdba forduló archiváló, gyűjtő szenvedélyét; az élet dinamikájával szembeni rugalmatlanságát!) nem tud szabadulni a gyásztól, de a születés véletlenszerűségét, eseményszerűségét, öncélúságát, adományszerűségét a végzet jegyében elvető fiú is állandó küzdelmet folytat létezése megindoklásáért. A már összegzésnek szánt passzusban mindez egyfajta űzöttségként jelenik meg, a romszerűség, a befejezetlenség kísértéseként, mellyel csakis az írás általi építkezés (archiválás) nyomasztó motivációja szállhat szembe: „Mégis minden félbemarad. Egész életem küzdelem azért, hogy ne maradjon félbe minden. Amit nem írok le, az elvész. Mindig úgy érzem, hogy valamit tennem kell, állandó elégedetlenség és kielégítetlenség kínoz, s tetézi mindezt az érzés, hogy nem kapom meg az élettől azt, amit esetleg meg tudnék kapni. Hatalmas vágy kínoz az elismerés iránt, s az a rögeszme mérgez, hogy mindenért meg kell küzdenem, ami másoknak eleve megadatik. S hogy mindez a gyermekkori szenvedésből és stresszből ered. Majdnem teljesen ez vagyok én. Mások maximalizmusnak hívnák.” (383.). S mintha a szülők esetében is e trauma okozta gyászközösség lépne a szereteten alapuló házastársi kötelék helyére, mindenesetre a világhoz – így a pusztuló, gazdag múlt alakjaihoz és tárgyaihoz – való viszony meghatározó elemévé válik a helyrehozhatatlan és megszokhatatlan, feledhetetlen és enyhíthetetlen, ismétlődő, s ezért mindig közeli veszteség (vagyis a gyász) hangoltsága. Erre a családtörténet eseményei a sok-sok korai halálesettel, a titkokkal övezett öngyilkosságokkal gyakorta alkalmat is adnak, a trauma tehát ismétlődik. Ez egyrészt megmutatkozik a memoár azon részleteiben, ahol az elhunyt csecsemők neveinek újbóli „felhasználásáról”, arról az ősi szokásról esik szó, amely mintegy a gyász radikális gesztusaként a név ismétlésével igyekszik helyettesíteni az elvesztett gyermeket, de éppen ezáltal törli el annak emlékét és egyediségét, s ez az, ami felidézi Anikó „pótlásának”, a „helyettesítő életnek” a saját identitást megsebző, elbizonytalanító, megrendítő érzetét vagy inkább rögeszméjét: „A felcserélhetőséged a kioltásod. Mint olyan ember, aki minden árulkodó jel szerint valaki más helyett született és él, határozottan érzékenyen reagálok az ilyesmire.” (145.) (A könyv névtanáról még röviden lesz szó!) Másfelől a megsebzettség – szintén egyfajta behelyettesítésként – a kollektív veszteségek történetei (a város pusztulása, Trianon, a holokauszt, Drezda stb.) iránt teszi nyitottá, érzékennyé a memoárírót: „Sebek a seb helyett, mások sebzettsége a magamé helyett. Az egyetemes szenvedés képeivel takartam ki saját szenvedésemet. A készülő katasztrófámat, amelyről még nem sejtettem, mi is volna az. Még az is lehet, hogy túlélem. Ha nem is mindent. Alig valamit lehet megúszni.” (28.) A gyász mozzanata ott van a ház romlékonyságának érzéki tapasztalatában („Az utcai front nemcsak a vakolatot vedlette le, hanem már a tégláit is ette, mállasztotta a salétrom. Porrá omlottak az ujjam alatt.” [36.]) éppúgy, ahogy a nagymama mindinkább megfigyelhető esendőségének, visszafordíthatatlan leépülésének fájdalmas konstatálásában is: „Tudtam, hogy minden végérvényesen megváltozott. Nem csak nagyanyám pástétomának íze. Lélegzet-visszafojtva figyeltük, mikor kerülnek bele fura, kesernyés mellékízek, mikor lesz a belépéskor azonnal érezhető szaga, és mikor lesz egész egyszerűen ehetetlen. […] Öreg minden, ami szentség. Éhes unokák állnak föl a macskaasztal mellől, hogy a romlást futárként jelentsék.” (372–373.).
Ez az uralkodó tónus nem egyszer ironikus-groteszk akcentust kap, éppen a modális effektusok irodalmi keverése révén. „Anyám hívő ember volt, apám hitét az önbizalom pótolta, egyedül saját szerteágazó képességeiben hitt; onnantól kezdve talán semmiben. De a sokféle tevékenység életben tartotta, a lába, a keze szinte nélküle is moccant, mint a pók lemetszett, mégis mocorgó tagja.” (8–9.); „Ő tehát János, ezen a néven az ötödik a családban, mármint az ismert ötödik, 1810 előttről ugyanis kevés megbízható adatunk van, hozzá képest lettem én Jánoska. Igen, ő
az én öregedő, nem őszülő, de már nem is nyakkendős, hanem svájcisapkás, atlétatrikós vagy kardigános, magában motyogó, értelmetlen mantrákat ismételgető apám, aki távolról a raktáros Hamvas Bélára, közelről egy komor őstermelőre emlékeztet.” (13.); „A fésülködőasztalnak márványlapja volt. A fája fehérre volt festve, hanyagul. Az ilyen tárgyakra mondják, hogy valaha szebb napokat láttak. Szebb napokat láttak valaha a rokonaim is, meg az egész ház, ez minden egyes családi elbeszélésből kiderült. Apám nem a fölemelkedés, hanem a végleges alámerülés jelképe volt és maradt számomra.” (15.). Az első idézetben a hitehagyott, önbizalmát vesztett apa jellemzésekor az állathasonlat utal a túlélés árára, a már-már nem-emberi „programozottságra”. A második passzusban a családfa szakszerű (adatolt) felvázolása önironikus-familiáris tónusba vált át („hozzá képest lettem én Jánoska”), hogy aztán a viselet változásában (mint egy képben) megmutatkozó degradáció az ismétlés kényszerét hordozó mentális hanyatlásba forduljon. A megint csak a külcsínt tekintetbe vevő hasonlítás tragikomikus hatású gesztusa bonyodalmas relációját hozza létre az egyedinek és az általánosnak, a külsőnek és a belsőnek, a láthatónak és a láthatatlannak, a szociálisnak és a privátnak, sőt a testinek és a szelleminek: a „raktáros Hamvas Béla” és a „komor őstermelő” a deklasszálódás és a perifériára szorulás emblémái, a szociális lesüllyesztés, a diszlokáció „testei”, miközben mindkettő a megőrizhető/megőrizhetetlen autonómia jelképei is. A harmadik idézetben – mint ahogy a könyvben gyakorta a ház, a kert, a város – a „szebb napokat látott” tárgyak a birtoklóikkal, vagyis a család tagjaival kerülnek párhuzamba, s egyértelműen az apa alakjához kötődik a „végleges” (vagyis teljes, megmásíthatatlan, jóvátehetetlen) „alámerülés” képzete.
A Boldogh-ház, Kétmalom utcában a memoáríró ennek a romlásnak a nyomába ered: hogy megérthesse, hol van az ő végső elrugaszkodási pontja, vagyis hogy meddig és miért zuhant alá az apa, s vele a Macsi Tóth család, ahhoz ki kell kutatnia a parasztpolgári boldogulás régmúltját, majd a cívisek – a család és a város – alásüllyedésének közelmúltját és jelenét. A kutatás/emlékezés folyamatát az elbeszélő szintén egyfajta alászállásként értelmezi („A mi családunk múltja egy centivel sem rövidebb, mint, mondjuk, a Hohenzollern-házé. Az a kérdés, hajlandó vagy-e lemenni az őseidért a kútba, vagy sem, és kibírod-e, amit felhozol.” [268.]) – jól felismerhetően a József és testvérei híres nyitómondat/á/ai/ra utalva, ám míg ott a kezdő passzus elsősorban a múlt feltárhatatlan végtelenségét konstatálja („Tief ist der Brunnnen der Vergangenheit. Sollte man ihn nicht unergründlich nennen?”), addig a Boldogh-ház elbeszélője a küldetés/közvetítés lelki próbatételét hangsúlyozza. S valóban, Térey család- és várostörténete (szemben a könyvben is megidézett népszerű íróelőddel, Szabó Magdával) nem a (ön)mitizálás és (ön)eszményítés jegyében bontakozik ki, hanem a szigorú, önmagával szemben is nem egyszer kíméletlen számvetés igényével, amely nem csak személyes távlatú, hanem magába foglalja a (cívis) múlt és a kortárs debreceniség mérlegre tevését is. Az apa és a fiú, a család és a fiú, a város és szülötte relációjában a múlt részletes feltárása annak a felismerésével jár, hogy a saját csakis az idegen elhatárolásával keríthető körbe, miközben a sajátban – akár a jó, akár a rossz elismétléseként – mindig ott kísért az idegen, és fordítva: „Ha tetszik, ha nem, apámból is vagyok. Még a húszéves kori verseim »hivatalossága« és mérnöki zsargonja is tőle ered. Jobban ő vagyok, mint szeretném. Részben az ő kudarcaiból is lettem, az ő csődjének romjain folytatom, de azért van egy határ: az ő bukása még rossz esetben sem az én bukásom. Meg kell küzdenem a magam kudarcaiért.” (27–28.)
Az emlékirat elbeszélője a második fejezetben (Szentlászlófalván) Debrecen épített örökségének jól ismert hiányaival és a hetvenes években fölgyorsuló roncsolódásával néz szembe, az egykori temetőre, emberi csontokra épített Kétmalom utcai ház romlása, amely már eleve a száműzetés helye, a kommunista funkcionárius által „kiigényelt” méltóbb Ajtó utcainak a szerény, szegényes pótlása volt, mintegy párhuzamosan zajlik a szűkebb család életének devalválódásával. Ám eközben az érett Kádár-kor egy vidéki helyszínén felcseperedő, s egyre inkább önmagát nevelő kisfiú életének közege is megelevenül az óvodában és az iskolában viselt dolgoktól a korabeli tévésorozatokon, mozifilmeken, színházi bemutatókon és popzenei produkciókon át a világpolitika szűrt eseményeiig (A szabadságról; Ahogy a csillag megy az égen; „Csipkefa bimbója”; Egy, kettő, három!). A nevelődést, az iskolaéveket affektusok (szégyen, dicsőség, eufória, gyűlölet, harag) drámai ütközéseiként bemutató szöveg ezen részleteiben különösen fontossá válik az elbeszélő és az elbeszélt perspektívák összjátéka, a kettő közötti távolság/különbség megteremtése, esetleg kontaminációjuk anakronisztikus/humoros hatása. Itt nincs mód e jelenség részletes komparációjára, de e tekintetben izgalmas lehet összevetni az elbeszélésszervezés itteni formáját egyrészt Garaczi László emlékezésmintázatot teremtő eljárásaival (Mintha élnél; Pompásan buszozunk!), másrészt a Világló részletek és a Magyar Copperfield többé-kevésbé reflektált észlelés- és érzékeléstani dilemmáival. Téreynél egyes passzusokban jelentős szerepe van az elbeszélő és az elbeszélt távlat sajátos illesztésének, össze- és szétkapcsolásának: „Barométer a tálaló polcán, felirata segít nekem elhelyezni a Trianon utáni években: P. Kováts Söhne, Cluj, ez maga a virágzó multikulturalitás. A barométer mint szó tetszik, de a műszer rendeltetése sokáig rejtély számomra, próbálom nem összefüggésbe hozni a barmokkal.” (16.). Az idézet elején az ismeretlen funkciójú eszköz felirata válik fontossá, de még nem a gyermek, hanem már az eszmélkedő kamasz számára, ám ehhez egy még későbbi, az elbeszélés jelenidejéhez társítható értelmezés járul („ez maga a virágzó multikulturalitás”). A második mondat visszautal az észlelés idejére: a barométer mint szó nem a jelölete, hanem a hangzása miatt emlékezetes és ekként félreérthető. (Mint oly sok korabeli emlékben, ebben is osztozom a főhős-elbeszélővel, azzal a különbséggel, hogy számomra nem a légnyomásmérő mint tárgy, hanem az Önök kérték-ben gyakran ismételt Csárdáskirálynő-jelenet [a Hajmási-csárdás] nevezetes sorai közvetítették ezt a „félrehallást”: „A barométer esőre áll… A barométer nem imponál”. Az utóbbit – mondhatni – en bloc nem értettem, az előbbit hajlottam „barométel”-nek hallani, de az is összeegyeztethetetlennek bizonyult az esős idővel…). A következő idézet
a hírhedt november 7-i ünnepségek emlékéhez kötődik: „De hát vajon mit kerestek ők, Versinyin, Szoljonij és Tuzenbach hetvenes évekbeli, plus size tányérsapkájú utódai, éppen a mi minden szempontból periferikus jelentőségű óvodánkban? Úgy tudtuk, és jól tudtuk, hogy nekünk is vannak saját hús-vér katonáink a saját laktanyáinkban, minek ide még ők is?” (51.) A passzus utolsó mondata az óvodások nevében, azok biztos tudására, mi több: nemzeti érzületére hivatkozva kérdez rá a szovjet katonák ünnepségbéli jelenlétére, de a dikció, a megnyilatkozás módusza nyilvánvalóan a felnőtti tudathoz kapcsolódik, mint ahogy az első mondat műveltséghorizontja (a Három nővér katonatisztjeinek humoros behelyettesítése, illetve az óvoda helyzetének minősítése) is hasonló szétkapcsolást eredményez, amit fölerősít a szovjet tányérsapka méretének nyilvánvalóan anakronisztikus megjelölése.
A debreceni cívisek életfelfogásának értelmezésére tett kísérlet („Tusculanum gyanánt”; „Ölükbe vették a lángok”; Újradűlőzzük a határt; „Csendes elhunyta”; Ajtó utca; Ganz és társa; Semmi látnivaló; Boldoghok cselekedetei) indoka az apa „földéhségének” megértése. A Vámospércs környéki málnás a felmenők egykor elvesztett kismacsi birtokainak pótlására szolgál, de a fiúnak nem a „boldogságos birodalom”-ba (218.) való visszatérés alkalma, mint inkább a kényszerűség, az unalom és a megszégyenülés terepe. Az apával szembeni, gimnazista korában már gyűlöletté fokozódó idegenkedést nem a földművelő ősök mozdulatainak ismétlése, szokássá váló utánzása, a gazdálkodás (amire az apa félresikerült kísérleteket tesz) öröme enyhíti, hanem immár felnőttként (mondhatni: íróként, „történészként”) a parasztpolgári elődök életformájának rekonstrukciója. A memoáríró levéltári dokumentumok, néprajzi munkák és helytörténeti szakkiadványok sokasága alapján ered a Macsi Tóthok nyomába. Az idegen hadaktól szorongatott, tűzvész által sokszor pusztított Debrecen túléléstörténete itt nem annyira a kálvinista valláserkölcsi szellemiség, mint inkább a polgárosodott földművelők életvitele, „karakterrajzai”, egyfajta regionális archeológia (gazdálkodás, építkezés, házasodás, gyerekvállalás, névadás, étkezés, ünnepek, halál, öröklés stb.) révén elevenedik meg, amelyből nem hiányzik az összehasonlítás mozzanata sem: „Nem voltak kastélyaik és váraik, nem vívtak csatákat, sem párbajokat, nem alapítottak vallást vagy gyárat, nem vezettek kávéházat, fogyasztani is ritkán jártak máshová, mint a saját asztalukhoz. Nem voltak padlótól a mennyezetig érő könyvespolcaik, aranyozott élű fóliánsokkal, ébenszínű vagy pávakék polcgerincekkel. Nem tudták visszavezetni családfájukat az Árpádokig, ahogy én sem tudnám, nem lógott az ősök képe olajban a falon, mint a Piac utcai paloták gazdáinak, nem dicsekedhettek egzotikus felmenőkkel, nem tudtak sváb, osztrák vagy zsidó rokonokról sem. Tették a dolgukat, védelmezték a határaikat, gazdálkodtak a tíz, néha sokkal több, néha sokkal kevesebb holdjukon.” (177.)
A szerény polgári stabilitást fenntartó cívis életforma alapját és maradványait végső soron a negyvenes-ötvenes évek fordulóján a kommunista államosítás és a birtokos parasztság elleni hadjárat/terror számolta fel, bár máshonnan tudjuk, hogy már korábban, a 19. század harmadik harmadától, az ipari forradalom és a kapitalizálódás következtében is maradandó veszteségeket szenvedett. A Boldogh-ház sem egyszerűsíti e veszteség/vereség mibenlétét az ún. nagypolitika dimenziójára: mintha a történelem nem csak a makrostruktúrák változásainak, erőszakos megváltoztatásainak terméke lenne, hanem nagy hangsúllyal kerülnének ezekkel áldásos vagy áldatlan, mindenesetre az okok és következmények tekintetében legtöbbször kifürkészhetetlen összjátékba az emberi relációk. Mindez az egyéni habitusok (így a nők jóságos, sokat tűrő, sokszor tehetetlen szelídségének, a férfiak kétségbeesetten kompenzáló, monomániás agresszivitásának) egyensúlyba ritkán kerülő ártó és javító hatásával jár együtt. A történelmi legyőzöttség árnyékában, a sebek, a vágyak, az aspirációk, a frusztrációk, a súlyos konfliktusok e szövevényében nehéz tisztán látni, s a memoáríró önelemző elszántsága nem egyszer a kétely és a képzelet móduszába torkollik – szó és dolog, élet és történet heterogenitását sejtetve: „Miért ne adnék igazat annak, aki azt kérdezi: honnan tudhatnám, hogy valóban azok az események voltak-e a perdöntőek, amelyek megragadtak bennem, és nem az összes többi, mindaz, amiről utólag semmit sem tudok, aminek a foszlányai sincsenek meg?” (54.); „Ha nem, én nem mentem föl a szaporán nősülgető ükapámat, nem én. Esetleg, kezdem védeni, okult sokat szenvedett apja példájából. Apa, képzeljük így, miután megözvegyült, házvezetőnőt, egyben szeretőt tartott, a fiú látta mindezt, és mivel ugyanígy járt, özvegyként ő már legalizálni szerette volna a második kapcsolatát? Esetleg lehetett ez a váratlanul fölbukkanó Sára a betegeskedő Erzsébet legjobb barátnője is, és a haldokló feleség kérhette, hogy ő gondoskodjon félárván maradó gyermekeiről?” (158.). Sem az eredet nem fejthető fel, sem a személyközi relációk végső titkai nem leplezhetők le: az ismert és az ismeretlen, az elbeszélt és az elbeszélhetetlen feszültségében csak a kiengesztelődés marad. A családhoz és a városhoz való visszatalálás éppen az attól való függés megszűnésével, megszüntetésével veszi kezdetét. A megértés feltétele az eltávolodást követő közeledés, visszatekintés, akárcsak az Egy polgár vallomásait író Márai, A puszták népét író Illyés vagy A rög gyermekeit író Oravecz esetében. Az elszabadulás, a szabadság dimenziói egyfajta eszképizmusként nyílnak meg: „Megkezdtem az ösztönös menekülést apám – valójában saját kamaszkori önmagam – elől. Először a párhuzamos valóságokba, könyvek százaiba, például az egyiptológiába, a művészettörténetbe, legvégül az írásba.” (28.) A menekülés mozzanata a memoárban az egyik legyakoribb cselekvési-történési forma: házak és bútorok „menekülése” a városrendezési furor és az enyészet elől; a lakosság menekülése a tűzvész és a bombázások elől; egy férj menekülése a kártyába; megmenekülés a deportálásból; halálba menekülés „a betegség, gond, baj, csalás vagy csalatás elől”; menekülés a könyvekbe és a hitbe, a „személyes Jézusomhoz” (vö. „Your own personal Jesus”, Depeche Mode, 1989) stb. Ugyan a véletlen (meg hát a még létező úttörőmozgalom) sodorja össze a kis csillebérci társaságot (Kozmosz altábor), mégis ez lesz a kamaszfiú Bildungjának első szabadon választott „önképzőköre”: „Addigi életemből alig valamire emlékszem, homályosak a részletek, elfoglaltak a kisfiúkori szorongásaim, s a szorongások leküzdésért, vagyis a fejlődésért folytatott küzdelem. Csillebércnek szinte mindegyik napját elevenen őrzöm. Új kezdet volt. Alapító esemény. Nem letaglózó és minden ízemben megrendítő esemény, mint a nővérem halála és főként a körülményeinek lassú tudatosulása, hanem fölszabadító. Akkor és ott, fönt a hegyen, az új élmény, az ébredő kíváncsiság elsöprőnek bizonyult. Ezek a fiúk lettek az én első választott társaságom a szellem és a tudományok körében.” (335.)
A függetlenedés a kultúra eddig ismeretlen közegeibe való átlépéssel, s így szükségképpen a családi hagyománytól való elidegenedéssel kapcsolódik össze, ennek a folyamatnak fontos szimbolikus eseménye a névváltoztatás. A név, a névadás mint a szószintű jelentésképződés mozzanata meghatározó szerepet játszik a memoárban – ezt már az elhunyt csecsemők neveinek átruházását botrányként kommentáló részletekben is megfigyelhettük. A név az Én-teremtő technikák része, létrehozza a személyiséget, vagy legalábbis annak keretét, amennyiben szociális pozíciót jelöl ki a számára. Ám a név meg is előzi a személyiséget, és túl is éli. Megjelöli viselőjét, de nem tudja közvetíteni annak szingularitását, mivel létesítő ereje független az általa jelölt szubjektumtól, így csakis úgy képes azt megalkotni, hogy egyszersmind eltörli annak tapasztalati egyediségét. A tulajdonnév saját és nem is kizárólagos tulajdon, inkább egyfajta jól adminisztrált, birtokba vett idézet. A név úgy jön viselője elé, mint egy nyelvi konvenció, mint egy megtöltendő üresség, amelyről éppen a megtöltés során derül ki, hogy mégsem üres vagy semleges keret. Jelentések kapcsolódnak hozzá, melyek részben tapasztalatokból erednek. Ezt a bonyodalmat aknázza ki a családnév jelölete és jelentése közötti feszültség kommentárja: „Láttam ebben némi isteni morbiditást, hogy éppen a mi őseinket hívják boldogoknak! Ők meg a boldogság. Mosolygós családi képeiket nézve nem tudok nem gondolni rá, micsoda keserves és kegyetlen irónia veti itt szét a repedező falakat.” (212–213.) A neveknek ez az egyediséget kísértő és eltörlő jelentésessége/ismételhetősége, s így kontextusok közötti vándorlása a névadás (s egyszersmind a névvel való gúnyolódás, vö. 84.) alapja, melyhez a folytonosság kölcsönzése/adományozása, sőt az egyedi helyettesíthetőségének ábrándja is kapcsolódik: a régi hagyomány szerint az elsőszülött fiúgyermekek rendszerint az apjuk keresztnevét örökölték, de az újszülöttek – mint a Macsi Tóthoknál is láttuk – megkaphatták a halott rokonok keresztnevét is. A név a névadók szemszögéből jelentésadás a még ki nem bontakozott sorsnak, s ilyenként vágyak kifejeződése a múlt megőrizhetőségének és a jövő programozhatóságának igézetében. A névadás prognosztikus és főleg prófétikus aktus, annak tételezésével, hogy az előirányzott értelmet az elnevezett személy, illetőleg a sors (mintegy szót fogadva) utólag kibontakoztatja. A leggyakoribb nevek közül való Tóthnak a ritka Téreyre cserélése mint identitásalapító esemény („Végül sikerült a régi nevem alól, egyben a régi magamból is kibújni.” 86.) a hagyomány szabta „sorminta” megtörése, a személyes „szecesszió” végrehajtása. Az új névvel nem csak egy új „kultúrtörténeti” (név)rokonság szerveződik meg visszamenőlegesen (vö. 87.), hanem egy leendő költői/írói diskurzus is nevet kap, irodalmi beszélőnévként (anagrammatikusan és prófétikusan) utalva annak fontos jellemzőjére: a tér iránti fokozott érdeklődésre, s ekként a tágasságra.
A „kibújás”, a „kivonulás”, a „menekülés” a városhoz való kötődés megváltozását is magával hozza: a szerénynek, mi több: „kisszerűnek” tetsző épített örökség szövetében Térey János az, aki fölfedezi a főként Sajó István nevéhez fűződő art deco „nagyszerűségét” (384.). A szabadulás része a házon, földön való túladás, ahogy azt Angyalosi Gergely mintegy a memoár kulcsmozzanatát („Nincs haladék, nincs hova hátrálni.” 369.; „Hátráltam eleget, most már tényleg nincs hova tovább.” 462.) igyekezvén megragadni, egyszerre a végsőkig hátrálás és a múlt bugyraitól való megszabadulás aktusaként értelmezi (Jelenkor, 2020/12, 1408.). A felnőttkor küszöbén való gyors távozás, amely összekapcsolódik az anya elvesztésével és a fokozatos és végleges kivonulás (az apa intézetbe kerülése, majd halála, a ház és a birtok eladása) valóban ambivalens kötésben van a helyrehozhatatlan vesztességgel, a térvesztéssel, s ugyanakkor az önállóság és az íróvá válás távlatával. A gyász és a megszabadulás szétszálazhatatlanul összefonódik: „Nemsokára már nincs tető a házon. Annyiszor írtam a pusztulásról, ez óhatatlanul eszembe jut. Nem meddő kultúrpesszimizmusból vagy katasztrofizmusból, mint ahogy írni szokták rólam, hanem azt fürkészve, mire képes az ember ellen az ember, és ki az, mi az, aki vagy ami így is túlélőnek bizonyul. Igen, ennek a háznak az enyészetébe születtem bele, de hogy mit jelent valaminek a teljes pusztulása, a térképről való eltüntetése, azt csak itt értettem meg, az ideiglenes kerítésnek dőlve, a mi bombakárosultnak látszó házunkat nézve.” (444.)
A szabadság szorosan kapcsolódik az íráshoz, amely az élet általi alakítottsággal való egyenlőtlen versenyben az élet alakításának ígéretét hordozza. Az adattárakból, de a saját naplóból (pl. a csillebérci kék, vonalas füzetből) bemásolt szövegek vagy a Szabályos körcikk című vers városképi „bedolgozása” mind-mind az írottságnak ezt az effektusát erősítik. A szöveg töredezettsége és befejezetlensége örök – részben szándékon túli és immár átírhatatlan – emléket állít a végességnek, annak, hogy a halál által kísértett élet mindig valami más.
Térey János: Boldogh-ház, Kétmalom utca. Egy cívis vallomásai, Jelenkor, Budapest, 2020.
(Megjelent az Alföld 2021/5-ös számában, a borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Szabó Imola Julianna munkája.)
Hozzászólások